gojblog

Alacsony költségvetésű,
de könnyedén eltávolítja a ráégett,
zsíros szennyeződéseket is.

Használjátok a bannereket saját oldalatokon, osszátok a felhívást, és találkozzunk január 14-én, 18 és 19 óra között a Kossuth téren!

Az esemény faszbuk oldala:

http://www.facebook.com/home.php?ref=logo#!/event.php?eid=174931022547487

Csatlakozzatok, osszátok meg és gyertek el!

http://blackout4hungary.net/hu/

/fokozott színpadiassággal/

Lehetsz egyedül vagy ketten,
bohó énem meg ne lepjen!
Bagózhatsz és hozd a macskát!
...vagy a piros falovacskát –> ejj, de jó lesz! jíhá!

Épp huszonhat évesen,
munkától már véresen,
csak nyugalmat kívánok,
jó vacsorát kínálok! –> kivéve, amikor nem.

Félreértés most ne essék,
barátkozni csínján tessék!
Nem költöznék senkihez,
mert emberem velem felez –> s mely felet emellett rendesen fedez! wehehe

Keress meg ha újat akarsz,
így még pénzt is összekaparsz,
egypár évig számíthatsz rám,
vagy tovább... míg vár a munkám –> ...ide nemtok mit írni.

Budán-Pesten kényelem,
ez legyen az életem!
A panelt én nem szívlelem,
s ezt a szeget le nem nyelem! –> 1., 2., 3., 5., 6., 7., 11., 13., 14. kerület

Lány vagy fiú? Egyre megy!
(bár előbbi jobb elegy)
Munkád legyen rendesen,
a többit személyesen... –> "Mittá todaszád, fülesbagoly!? Tán süketvagy?"

Idióta versemet
(mert ez tovább nem mehet!)
egy vigyorral zárom,
s leveledet várom. -> pataki.g@gmail.com

bámulni az eget.

És nem jönnek repülők.

Múlt vasárnap nagy unalmamban úgy döntöttem, útra kelek – és jobb ötletem nem lévén – a városligetben költöm el az ebédem. Nem számítottam semmi extrára, inkább csak kedvem volt egy szocreál virslizéshez.

Pénteken voltam ott először, másodmagammal fogyasztottam el egy barna sört, többre ugyanis nem jutott idő: elvileg éjfélig van kiszolgálás. Amúgy nem nagyon szeretem a barnát, de azért jól esett, így most is azt kértem. A felszolgáló fiatalember a lehető legnagyobb készséggel zavart össze az elérhető csapolt és üveges finomságok területén. Mintha a vendég tanácstalansága a rendelés menetének egy szükséges állomása volna. Egyre többször kapom magam azon, hogy nem hallgatok az érzéseimre, ezért most sem álltam fel az asztaltól.

Végül egyezségre jutottunk, és merészeltem megkérdezni, hogy milyen a debrecenijük... A fiatalember ingatni kezdte a fejét, az arca megvénült egy pillanatra, és már csak az elnéző mosolyával folytattam a párbeszédet

– mekkora hülye vagy te! hát milyen egy debreceni?!
– azt kérdeztem, megennéd-e?!
– meg hát!...
– hazudsz, csaló! rendőrt!

... megmozdult és ezzel megzavarta vitánkat. – Hát...olyan...debreceni. – és mosolygott. Két kezével közrefogott egy szabályos nagy arasznyi levegőt, megnézte, majd korrigált, rám nézett és megint javított. Látszott, hogy nem tiszta a lelkiismerete, mégis megnyugodtam. – Jó, akkor kérek egy párat.

Laza negyed óra múlva letett elém két sült kolbászkát (nem voltak nagyobbak a korábban illusztrált araszunk felénél), egy nagy adag mustárt és egy fantasztikusan retró, műanyag kosárkában két félszelet erősen omlósz fehér kenyeret. A kolbászban nem csalódtam, pont olyan nyomorékul festett, ahogy elképzeltem, de a szikkadt kenyér nagyon rosszul esett. A fiatalember kedélyesen szegezte nekem: – Ilyenre gondolt? – Talán már meg is bánta, és inkább nem kérdezett volna semmit, ha előre tudja, hogy ugyanabban a pillanatban milyen pillantást vetek rá.

Eloldalgott, én pedig belevetettem magam a prézlibe. Ritka rossz ebéd volt, és fizetéskor még regulát is kaptam: aprót kérek, mert nem tudok visszaadni! Kifizettem a számlát, sőt, többet adtam, mint ami jár...sálálá-krh-krhm!